Nemrég kaptam meg egy tizenkettedikes budakeszi diák, Kinga írását iskolájukban tett látogatásomról. Kedves sorai nagyon megérintettek, örömmel teszem közzé, amit írt:

Váratlanul ért minket Orsós Zsolt, a szolidaritás nagykövetének látogatása. Igazgatónő meleg szavakkal üdvözölte vendégünket és kísérőjét, amivel egyben felvezette a beszélgetés témáját. Mi érdeklődéssel néztünk az események elébe, hiszen a Kompassió program keretében már találkoztunk hátrányos helyzetű és fogyatékkal élő emberekkel.
Zsolt küldetése, hogy az iskolákat járva felhívja a fiatalok figyelmét arra, hogy a fogyatékkal élők ugyanolyan emberek, mint mi. Magáról teljesen közvetlenül beszélt, többek között azt is megtudtuk róla, hogy kisgyermek korában vakult meg zöldhályog miatt. Minket is arra buzdított, hogy kérdezzünk tőle bátran, mert eddig még senkinek sem sikerült zavarba hoznia. Mesélt az életéről, hogy hogyan járt iskolába, miként éli az átlagember életét. Eloszlatta azokat a feltevéseket, hogy a vak embernek kifinomultabb a hallása, mint másnak. Beszélt arról is, hogyan kell segíteni egy látássérült embernek, hogy hasznos legyen, de ne legyen kínos senkinek. Végül, de nem utolsó sorban a paralimpiáról mesélt. Zsolt már évek óta szép eredményeket ér el a csörgőlabda sportágban. Ez a játék a vakok és gyengén látók sportja, melyet 2 háromfős csapat játszik egy csörgő labdával. A lényege, hogy a labdát az ellenfél célvonalán/gólvonalán átgurítsák, miközben a másik csapat elvetődve a testével védekezik. A legfontosabb szabály, hogy teljes csend legyen, mert különben nem lehet hallani a labda csörgését.
A következő órában a bátor vállalkozók ki is próbálhatták ezt a játékot. A szemüket bekötötték és egy rövid gyakorlás után élesben játszottak. Nagyon ügyesek voltak, és a többiek is élvezettel figyelték a játékot. A játékosok elmondása szerint nehéz ez a sportág a látó emberek számára, mivel nem hagyatkozhatnak a látásukra és elesettnek érezhetik magukat bekötött szemmel. Zsolt és kísérője bíróként vettek részt a mérkőzésekben, és mi meglepődve láttuk, hogy Zsolt ugyanúgy követi az eseményeket, akárcsak mi.
Ennek a programnak a kapcsán, akárcsak a Nemadomfel együttessel történt találkozások során, ismét azzal a példamutatással szembesültünk, hogy miként képes egy ember a saját hiányain, fogyatékosságain túllépve másoknak erőt adni a mindennapokra.

Nagyon szépen köszönjük Zsoltnak az együtt töltött pár órát, az értékes gondolatokat, és kívánjuk, hogy más iskolák tanulóit és tanárait is ilyen szép élményekkel gazdagítsa.

 ...avagy visszatekintés az első évre.

Nemrég találtam meg ezt a bejegyzést, amelyben egy budapesti diáklány írja le élményeit a velem történt találkozással kapcsolatban. Többek között ezt írta:

Zsolt magáról beszélt, az életéről, öniróniával, illetve az 5. órában is felfogható humorral, és ezzel sokkal többet mondott, mintha csak általánosságban hallunk egy előadást a fogyatékkal élőkről. Így ez az egész közel jött hozzánk, végre nem egy kívülállótól hallhattuk, hogy milyen fontos az összefogás és az elfogadás, hanem egy valóban így élő ember válaszolgatott nekünk; és ahogy előre megmondta, nem lehetett zavarba hozni 

Kedves Sára, kedves 11. D. osztály! Ezúton is szeretettel üdvözöllek titeket. Köszönöm, hogy veletek lehettem, és meghalgattatok. Örülök, hogy megérintett titeket a találkozás, talán tudtam nektek "útravalót" adni, valami élményt, ami elkísér benneteket utatokon.

Szeretettel üdvözöllek, kedves Látogató, örülök, hogy idetaláltál a blogomra. A címet látva biztosan rögtön felmerült benned a kérdés: mi fán terem a Szolidaritás Nagykövete? Érthető a kíváncsiság, ezért röviden szeretném elmesélni, hogyan és miért lett belőlem nagykövet.

Egy kicsit messzebbről indulva azt mondhatom, hogy megtapasztaltam: az életben semmi nem véletlen, mindennek jelentése, jelentősége van, legfeljebb bizonyos dolgokra csak később jön rá az ember. Például gimnazista koromban – amikor egy betegség következményeként már évek óta nem láttam és már akkoriban egy speciális sportot űztem, a csörgőlabdát – nem gondoltam volna, hogy az az ember, aki kedvesen, barátságosan kísért a versenyekre, vállalva a sofőrködés olykor igen fárasztó feladatát, szóval, hogy ez az ember – már szociális államtitkárként - engem egyszer arra fog kérni, hogy „arca” legyek egy olyan elvont és megfoghatatlan fogalomnak, mint a szolidaritás. A felkérés maga egészen váratlanul ért, épp buszra vártam, mikor megcsörrent a telefonom, de a meglepetésből felocsúdva már nem volt kétséges, hogy el szeretném kezdeni az egészet. 

Lelkesedésem csak fokozódott, amikor ilyen lelkes és pozitív beszámolók követték előadásaimat, mint például ez a cikk, amely a legelső alkalomról számolt be. Az azóta eltelt időben megfordultam sok helyen, Budapesten és vidéken egyaránt – és egyre inkább érzem, hogy milyen fontos nagykövetnek lenni akkor is, ha az ember nem egy országot képvisel, hanem az emberi érzések, az összetartozás nagyköveteként lép fel – mert szeretne utat találni mindenki szíve felé, szeretné elmondani, átélni és megmutatni, hogy a fogyatékkal élő ember épp olyan értékes, mint mindenki más.